|
Szánj meg hát, sötétség!
2015.06.10. 17:56
 Ahogy sejtette, a média rögtön ráharapott a hírre. A TV közvetítette az esküvőt, ő pedig ott ült a televízió előtt, az öreg, kényelmetlen kanapén, és nem tehetett mást, minthogy melankólikusan csillogó szemekkel bámulta a képernyőt. Olykor egyszer-egyszer beleszipogott a papírzsebkendőjébe, de már nem zokogott, már nem üvöltött a fájdalomtól. Egyszerűen...azt hitte, elfogytak már a könnyei, mikor utoljára látta a fiút, de rá kellett jönnie, hogy tévedett. Akárhányszor eszébe jutott, elpityeredett.
Összekuporodva, a térdeit ölelve ült a kanapé legközepén, kezében papírzsebkendő, haja kibontva terült szét a vállain, és mellette a kanapén.
A televízió élőben közvetítette Kevin Gwide esküvőjét aznap délután. Igazán szép szertartás volt, igazán mesébe illő, fehér galambokkal, repkedő rizssel, virágszirmokkal, harangszóval, suhogó virágcsokrokkal, suttogó szavakkal, lágy zenével, latin prédikációval, ujjongó vendégekkel; és Lilynek egyre csak az járt az eszében, hogy ő sosem kért volna hasonlót a fiútól, egyáltalán, sosem kérte volna, hogy Isten előtt a lelküket, az életüket összekössék; neki elég volt pusztán, hogy a fiú mellett lehet, és a tudat, hogy kölcsönösen egymást vigyázzák, most mégis, azt kívánta, bárcsak ő lehetne most mellette a díszes oltár előtt. A fájó gondolat újabb könnycseppet szült, amit gyorsan le is törölt, hogy minél hamarabb feledni tudja.
Kevin behúzta maga mögött az ajtót. A hálóruhája hosszú, fehér tógára emlékeztett, hosszú ujja alkarjáig nyújtóztak, mellkasa kivágott, magas peremű nyakkal ékeskedett.
Marietta pedig feszülten ült az ágyon, az ő hálóruhája méglengébb volt, mint a fiúé.
Mindketten tudták, minek kell most, az esküvő utáni első éjszakán megtörténnie, és éppen ezért volt ilyen gyászos csend köztük. Ahogy Kevin közelebb ballagott az ágyhoz, Marietta összehúzta magát. Nem félt, csupán ideges volt. Szőke, rövid haja most kiengedve, a válláig sem ért. Az alig 17 éves lány zavarban volt, de Kevin abszolút nem adott okot erre, sőt. Ahogy az ágyhoz ért, nem tett mást, mint egyszerűen leült a szélére.
- Nem kell félned tőlem. Nem foglak bántani.
Marietta erre számított a legkevésbé. Meglepettségében elhallgatott. Kevin nem adta fel. Ha jobban belegondolt, sosem beszélgetett még a lánnyal. És ez a tény furcsa gondolatot ébresztett fel benne. Talán Billy hibája az egész, de mégis...meg akarta ismerni ezt a lányt, ha már a média férj és feleségként tartja számon őket. Tudni akarta, ki áll az oldalán.
- Szereted a költészetet? - fordult a lány felé a fiú, mire az megszeppent, és zavarában inkább a földet kezte el fürkészni.
- A...A zsoltárokat ismerem...
- Akkor mondj egy titkot
Marietta megszeppent, mintha a fiú vádolni akarná.
- Nincsenek titkaim - vágta rá élesen
- Ugyan, mindenkinek vannak titkai! Mondd, mi az, amire vágysz?
Marietta csak nagyon lassan, óvatosan nyitotta beszédre a száját. Nagyon vigyázott minden egyes kiejtett szóra.
- Sok...erős fiúgyermekkel megáldani
Kevin felsóhajtott, s óvatosan a lány vállára csúsztatta a kezét, finoman meggyűrve azt, éreztetni akarta vele, hogy nyugodtan lazíthat.
- Félreértesz. Mi az, amire csak úgy, magadnak vágysz?
Marietta továbbra is a földre tapasztotta a tekintetét.
- Nekem...nincs más vágyam, mint hogy jó asszonyod legyek...
Kevin föladta. Megpróbálta, amit lehetett, de rá kellett jönnie, hogy ebben a lányban sosem fogja megtalálni azt, amit keres. Átfordult az ágy másik felére, és bebújt a takaró alá.
--------------------------
A gondolattól Lily azonban hetekig nem tudott szabadulni. Minden sarkon összetalálkozott a ténnyel, hogy egyetlen szerelme mást vett el feleségül. Újságcikkek, pletykák, beszélgetésfoszlányok emlékezették újra és újra.
Tudta, érezte, hogy így lesz, hiszen a tündérmesét, amit maguk teremtettek, a valóság kegyetlenül, könyörület nélkül zúzta apró darabokra. Mint az üveggömb, amit földhöz vágtak, de nem csupán szilánkokra, üvegporrá tört. Minden egyes szemcse a szívét csiszatolta, sebezte fel újra és újra, mindig újabb sebből kezdett el vérezni, és sosem tudott igazán begyógyulni.
Bár Kevinnel igaziból sosem szakítottak, azt az estét sosem feleti el, mikor ott álltak, éjjel, a szökőkút előtt. A Hold fénye olyan erősen ragyogott, a víz ezüstté változott, a hideg, nedves fű cirógatta őket, s Lily mégis érezte, hogy az a csók...az utolsó, amit Tőle kapott...az búcsúcsók volt. Lily sírt, Kevin pedig egy szót sem szólt. Ahogy a fiú hozzáért az arcához...
Lily szemei kipattantak. Olyan hirtelen zuhant vissza a gondolataiból a valós világba, hogy hirtelen azt sem tudta, hol van. Megrázta a fejét, így verve ki fejéből a gondolatot. Tétován járt a keze a konzervek fölött. Egy nagyot sóhajtott.
Már 2 éve volt, és mégis...mégsem tudta a fiút kiverni a fejéből.
-------------------------
Az öreg utcalámpa ugyanolyan lassan villogott, mint akkor. Semmit sem változott, az évek ellenére. Ugyan megkopott, a lámpaoszlop is meghajlott már, Lily mégis látta, hogy ez a lámpaoszlop ugyanaz, mint amit évekkel ezelőtt, utoljára használt. Látta magát a fiúra nevetni. Mintha az emlékkép csak mellette álldogállt volna, olyan valós volt az egész.
Ott állt, az öreg lámpa előtt, egy nejlonszatyorral a kezei közt, melyet maga előtt fogott össze, haja egy csattal összefogva a tarkóján. A hosszú, barna tincsek rakoncátlanul itt-ott utat találtak a szabadulásra, frufruja hűen takarta magas homlokát, őzbarna szemei élénken csillogtak, amíg a közlekedési lámpát figyelte. Hosszú, fehér, fodros szoknyája a bokái fölé nyújtóztak, s egy hozzá illő, pólóujjú blúzt viselt hozzá. Az évek rajta is meglátszottak. A kislány, aki akkor volt, nyomtalanul eltűnt. Legalábbis, aki ismerte őt iskoláskorában, első ránézésre ezt mondaná. Belül ugyanaz a bohókás, édes kislány maradt, akit a fiúk egyetlen bókja pirulásra késztetett. S mégis, nyúlánk, vékony alakja, elnyúlt, telt arca, ép, egészséges keze egy érett, erős nőre utalt.
Valamin nagyon merengett, hosszú percek, vagy évek óta, ki tudja; de már annyira agyonrágta a gondolatot, hogy hirtelen el is felejtette, mi volt az. Az eltelt 3 évben gyakran történt vele hasonló, és végül mindig maga szidásán kapta magát. Inkább elterelte a gondolatait, hogy ne lyukadjon ki ismét abba az üres, hideg semmibe, amibe oly sokszor, mióta nem látta Őt. Nem sok időnek kellett eltelnie hozzá, hogy rájöjjön, éppen Ő okozza azt a fájó, hideg gödröt a szívében, az emléjében és a lelkében, melyet ugyan az idő segített betemetni egy kicsit, de annyira mégsem, hogy feledni tudja.
A zebrán, amelyre épp átkelésért várt, gyorsan, szinte suhanva haladt el egy fényes, fekete limuzin, tisztára mosott ablakai csak úgy verték vissza a napsugarakat. Még a kerekek hangjai is olyan elegánsan, olyan magasztosan suhogtak, mintha maga Isten készítette volna azt a modellt. Lily szemei meglepettségében tágra nyíltak, arcára pír szökött, ahogyan érzékelése lelassult, elméje kizárta a fölösleges, utcai zajokat, s szinte hallotta, ahogy szíve nagyot dönget. Az érzékei számára lelassult limuzin hátsó ülésén ott ült. Hollófekete tincsekkel keretezett, szinte már rikító, zöld szemek, vállait súroló 2 hosszú oldaltincs, mindig friss ébredésre hasonlító kócos tincsek, már majdnem lányos gyönyörrel bíró, puha, rózsaszín ajkak; mindez fehér ingbe bújtatva, leöntve éjfekete, irigylésre méltó öltönnyel, maga mellett a finom, fehér bőrű lány. Ez kétségtelenül Ő. Tudta, érezte, mert az űr a szívében újra sajogni kezdett. A zöld szempár éppen csak egy futó pillanatra méltatta, mielőtt a felismerés a fiú szemeit is elöntötte meglepettséggel. Egy hosszú pillanatra a 2 szempár ismét egymásé lett, és Lily azt kívánta (annak ellenére, hogy érezte, a gödör a lelkében újra feszíti), bárcsak ez a pillanat örökké tarthatna.
De a pillanat varázsa hamar elillant, ahogy a fekete autó, benne egy másodpercnyi boldogság eltűnt az utca végén. A limuzin menetszele meglibbentette Lily szoknyáját és a haját. Megszűnt a belső csöndje, újra élesen visszatértek az utca zajai, s meglepetéséből az öreg kis jelzőlámpa váltása rántotta vissza. Lily mégsem mozdult, a tömeg hullámzása ellenére sem. Csak állt egyhelyben, míg az öreg kis jelzőlámpa tétlenségét meg nem elégelve ismét pirosra váltott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Ahogy sejtette, a média rögtön ráharapott a hírre. A TV közvetítette az esküvőt, ő pedig ott ült a televízió előtt, az öreg, kényelmetlen kanapén, és nem tehetett mást, minthogy melankólikusan csillogó szemekkel bámulta a képernyőt. Olykor egyszer-egyszer beleszipogott a papírzsebkendőjébe, de már nem zokogott, már nem üvöltött a fájdalomtól. Egyszerűen...azt hitte, elfogytak már a könnyei, mikor utoljára látta a fiút, de rá kellett jönnie, hogy tévedett. Akárhányszor eszébe jutott, elpityeredett. 
Figyelem! Az oldalon fellelhető minden rajz, fénykép, írás az én szellemi tulajdonomat képezi. Másolás, lopás büntetőjogi következményeket vonhat maga után!