Flora - befejezetlen

  2015.06.10. 18:09

Lefelé sietek a lépcsőn, nem vagy sehol. Már majdnem egy hónapja, hogy nem jártad be a villát, csak a szobádat. És én csak nézem. Nézem, hiszen mást nem tudok tenni. Volt, hogy ingerültem, volt, hogy elkeseredve adtad tudtomra: jobb, ha most békén hagylak. Én ilyenkor ezt tudomásul vettem, és nem zargattalak. De szerintem - és javíts ki, ha tévedek- neked is jól esett az, hogy melletted álltam, még így is, hogy a szívem szakadt bele a Te érzelmeidbe. Mi így szerettük egymást. Te éreztél, én befogadtam azt. Én éreztem, te tudtad, de nem vettél tudomást róla. Aki ilyenkor azt mondta, hogy egyoldalú a kapcsolatunk, azt mindig helyretettem, mert tudtam, hogy ez vagy Te. Te így szeretsz - és ez sosem lesz máshogyan. 

- Lady - biccentett nekem oda egy szobalány, aztán felszaladt a lépcsőn a mosott lepedőkkel és huzatokkal.

Visszabiccentettem neki, aztán kisétáltam a nagy, félkör alakú erkélyre. Kiléptem a hideg, tavaszi levegőre. a színek még közel nem voltak annyira élénkek, és a fák még csak zöldellni kezdtek az éledező rügyektől, de a rigók már énekeltek. Egy nagy, nehéz sóhajjal feltámaszkodtam a korlátra, onnan figyeltem a virágoskertet. Mindig arra bátorítom magam, hogy nem adhatom fel. Én vagyok a támaszod, és ha nem is honorálod, ez a dolgom. Melletted kell lennem. Nem hivatalból, nem azért, mert gyűrűt viselek, hanem mert tényleg szeretlek. 

Vaskos, hideg kéz telepedett a vállaimra. Tudtam, éreztem, hogy nem Te vagy, a szorításából csak úgy sütött az erő és a gonoszság. Felkaptam a fejem. Titkon reménykedtem benne, hogy te leszel az, így elkerülhettem volna ezt a történetet. 

- Hideg van, kisasszony. Mit keres idekint? 

- É-én csak...

Végigtáncolt a hátamon a libabőr. Igen, határozottan féltem Tőle. Termetes alak volt, de a pocakot nem engedte meg magának. Azt soha. Igazi kosárlabdázó métereket ért el, öltöny feszült rajta, ahogy mindig, cilinderjét elegánsan maga előtt tartotta, és végig engem figyelt csokornyakkendője mögül. Ő volt a Te nagyapád. 

- Csalóka még ez a tavasz, könnyen megfázhat.

- Tudok vigyázni magamra.

Hiába tűnt úgy, felveszek akármilyen kesztyűt, én tudtam a legjobban, hogy az erő melyikünk kezében fut össze. De nem akartam Neked csalódást okozni. 

Az úr kivárta a szünetet, csak aztán fordult sarkon, köpenye repült vele. Csak egy pillantást vetett vissza, és néhány szót intézett nekem.

- Jöjjön velem! 

Nem tagadhatom, hogy megrémített a jéghideg szempár, de ha akartam volna sem szökhettem volna - 2 talpnyalója finoman mögém került. 

A vészharang nagyot kondult.

 

Az irodája pont úgy nézett ki, mint 10 évvel ezelőtt. Ugyanolyan steril, és bizarr módon visszhangzó, ürességtől kongó, fehér szoba, melyet édesdohányillat járt be.  Az asztala mögött ült, és szivart szívott. Mögöttem az ajtó becsukásra került, de a két embere még mindig nem akart rólam leszállni. Úgy őriztek, mint a saját életüket. Egyedül álltam szemben Vele, ismét. A gyomrom összeugrott, a szívem gyorsan kalapált, akárcsak akkor. Istenem, hogy féltem! Hogy félek! 

A füst komótosan, lassan szállt fel a plafonnak. Látva idegességemet, nyájas vigyorra kanyarodtak az ajkai.

- Csak nem az emlékek...? 

Azt éreztem, megfojt ez a feszültség. Nem félek, nem félek! Egyre csak ismételgettem, nem félek! Nem válaszoltam.

Lehamuzta a szivarát, aztán felállt a székéből, és lassú, döngő léptekkel indult meg felém.

- Mi a baj? 

- Nem félek! - üvöltöttem az arcába. 

Magam sem hittem el, hogy képes voltam így felemelni a saját hangomat.  Láthatóan megleptem ezzel, elkapta az államat, én nagyot nyögve kényszerültem közelebb lépni, mielőtt még leborulok a saját lábaimról, hajam hosszú esésben, lágyan szállva követte a lendületet. Hosszan álltam a tekintetét, dühösen, elkeseredetten próbáltam azzal elriasztani, de hát nem meglepő, hogy nem sikerült. Elvégre Nálad sem működött sosem, és ő a Te nagyapád. 

- Mit akar tőlem? - kérdeztem

Nem válaszolt, sokáig, csak aztán engedett el, újra a szivarjáért nyúlt, szívott belőle egyett, és kifújta a füstöt, nekem címezve. Felköhögtem.

- Azt akarom, hogy dolgozz nekem megint. 

Szemeim lassanként, megdöbbenve nyíltak tágra, az egész lényem megrázta valami hideg, ami után földbe gyökerezett a lábam, és nem mertem megszólalni sem. 

- Ne... - nyitottam a számat -...nem dolgozhatok megint magának, az kizárt, nem! 

Magabiztosan fontam össze a karjaim és fordítottam félre a fejem

- Igazán? És miért nem?

Azt hittem, felrobbanok. 

- Azért, mert Kevin jegyese vagyok! Nem tűnhetek el egyik napról a másikra az életéből, az még Neki is gyanús lenne! Különben is, azonnal felismerne! - vettem két kézbe a hajam, és idegesen simogattam. 

Egyszerűen...nem tűnhetek csak úgy el. 

- Ó, igen...? - ismét az a hideg vigyor ült az ajkain, amitől a szőr állt a hátamon -...és mi van, ha Lily-t azonnali hatállyal elküldöm Európába?

Nagyot dobbant a szívem.

- Azt nem teheti meg! Nem, azt nem lehet! 

- Jaj, dehogynem tehetem meg...

Csettintett egyet, mire a két talpnyalójából az egyik lefogta a két kezemet, és szorosan a mellkasára szorított. Semmire nem maradt időm, meglepődni sem.

- Ne, hagyjanak békén! Hagyjanak!

El akartam tolni magamtól a lakájt, de nem hagyta, annál szorosabban ölelt magához, a végén már levegőt sem kaptam rendesen. A másik lakáj durván belemarkolt a hajamba, amitől felsikkantottam. Könnyek szöktek a szemembe, de nem a fájdalomtól, a tudattól. Nem értettem, miért nem ereszt, hiszen egyikük sem mozdult. Ó, Istenem, kellett nekem kíváncsiskodnom! A lakáj egy kést húzott elő, és egyetlen egy, határozott mozdulattal belevágott a hajamba. Hosszú, nagy tömegű hajam szálakra esve szét terült ki alattam a földön. Nem akartam elhinni. Hiába néztem, könnyekkel telt szemekkel, nem tudtam felfogni a tudatot. Az engem fogvatartó lakáj ekkor elengedett, én pedig leroskadtam a földre. Nem akarom elhinni! Nem érdekel a hajam, vegyék el tőlem, de nem kényszeríthetnek rá újra erre az életre! 

- A mai naptól kezdve a neved Flora!

- Nem! 

- Kapsz igazolványokat, hivatalos papírokat, és még ma kapsz egy szobát a szobalányok szárnyában.

- Nem! - felzokogtam.

Tényleg ennyin múlna az egész? Elég egy nálam hatalmasabb erő, hogy összetörjön, és a mélybe taszítson? 

 

Sipogva ültem be a tükör elé, és csak bámultam a tükörképemet. Hosszan, szünet nélkül bámultunk egymás szemébe - én az övébe, és ő az enyémbe.

- Szóval Flora...

Lenyeltem a könnyeimet, és halk koppanás után felvettem az ollót az asztalról, és helyesre vágtam rövidre kényszerített tincseimet. 

- Tulajdonképpen...nem is olyan rossz - bólogattam, aztán ismét belenéztem a tükörbe.